Most, hogy beköszöntött a tavalyi évből olyannyira hiányzó hideg idő, és a havas tél, gondolom mindenki kicsit nosztalgiával gondol a magunk mögött hagyott ősz utolsó szép napjaira. A forralt bor és a fenyőillatú karácsony mellé ezért szívmelengetőnek szánom az alábbi beszámolót, amely megkésve ugyan, de az októberi bükki túra látnivalóit, élményit mutatja be.

Mert a Bükk legszebb arcát talán tényleg ősszel nyújtja. Ilyenkor érik be minden termés, gyönyörű színeket kapnak a fák és a bokrok levelei, s még egyszer utoljára nekiveselkednek és tobzódó színekben újra nyílnak a vadvirágok. Az idő többnyire nappal még jó meleg, ami előcsalja a téli időszakra erőt gyűjtögető állatokat is, csakúgy, mint a természetjárásban hasonlóképpen feltöltődést kereső túristákat. S aztán ha elég „fűtőanyagot” tárol el az emlékezet, már jöhet a tél, tavaszig kibírjuk valahogy…

Az idei év egyébként nem különösebben kényeztette el sem a természetet, sem az annak bejárásával az időt múlató embereket. Tavaszi szárazság, majd özönvízszerű esőkkel tarkított nyárelő következett, hogy aztán újabb, még súlyosabb aszály apassza el a vízkészleteket az ősz beköszöntével, s bizony hiába érkeztek szeptember folyamán az egymást követő zivataros időszakok, a Bükkben jártunkkor, október közepén-végén, még mindig erősen megérződtek a csapadékhiányos hónapok. Sajnos úgy tűnik a hazánkban is egyre nyilvánvalóbban jelen lévő klímaváltozás ezen éghajlati szélsőségeken keresztül jelentkezik először – s csak remélhetjük, hogy a helyzet nem súlyosbodik, akár még a mi időnkön belüli léptékekben is.

A hegység esetében a legkönnyebben persze a patakok, források elapadásán mérhettük le a szárazság hatásait. Meglehetősen furcsa tapasztalat volt, egy két nagyobb eső után közvetlenül, vagy akár szemerkélő esőben is az üres patakmedreket látni. Normális körülmények között egy-egy ilyen felhőszakadás akár kétszeresére is duzzasztja a patakok vizét (hogy akár a fél falut is alámossa, mint két évvel ezelőtt Ómassán, vagy annak előtte Mátrakeresztesen), most pedig ahhoz sem volt elegendő, hogy egyáltalán víz jelenjen meg bennük. A források többsége is kiszáradt, a máskor oly megszokott, jóízű víznyerőhelyek sora mellett mehettünk el üres kulaccsal. Ezek esetében nem csupán arról van szó, hogy a pillanatnyi csapadék nem jelenik meg bennük – a karsztos mészkőhegy belsejében lévő természetes víztározó rétegek, üregek ürültek ki ugyanis, s így amíg azok fel nem töltődnek újra teljesen, a megszokott felszíni vízfolyások sem élnek.

Ennél már kicsivel kevesebb tünetet fedezhettünk fel a növény- és az állatvilágban, bár kétségkívül voltak jelei az elhúzódó vízhiánynak. Sokkal kevesebb kétéltűvel találkozhattunk, ami egyébként évtizedes viszonylatban ettől függetlenül is sajnos tendenciaként jelentkezik. A békák, szalamandrák megritkulásához nem csupán a kevesebb víz, azaz kevesebb szaporodási közeg vezetett, de az úthálózaton évről évre ezrével áldozatul eső példányok is hiányoznak az állományból, valamint hasonlóan sok áldozatot szednek a mezőgazdasági tevékenységgel párhuzamosan terjedő kemikáliák és egyéb környezetszennyezések. Az utak megnövekvő gépkocsiforgalma az előbbi okot csak még inkább súlyosbítja.

Mi persze gyalogosan tettünk nagy túrákat, s örömmel konstatáltuk, hogy azért ebbéli tevékenységünkkel nem vagyunk teljesen egyedül. Bár a hagyományos „kirándulós” hosszú hétvégéken kívül voltunk, mégis egyre-másra találkoztunk túristacsoportokkal. E csapatok persze eléggé tág keretek közt tekinthetők valódi természetjárónak, hiszen akad, aki akár egészen az erdő széléig autóval közelíti meg a terepet, más pedig csak egy kis szabadtéri sütögetés vagy pléden heverészés céljából rándul ki a zöldbe, de a szándék és az igény elvitathatatlan: egy kicsit kiszakadni a házak és az aszfalt szorításából, friss levegőt szívni, hallgatni a fák susogását és egyéb romantikus dolgokat művelni. Hogyha aztán egy viszonylag szűk területen ezt egyszerre a kelleténél többen kívánják művelni, akkor persze megint ott vagyunk, ahol voltunk; embertársaink sűrű. Olykor terhes gyűrűjében.

A Bükk egyébként azon kevés helyei közé tartozik az országnak, ahol még jó eséllyel tudunk nekivágni a nyugodt, zavartalan kikapcsolódást jelentő túráknak. Hála az égieknek (mert a „földiek” természetesen mindent megtettek, hogy ne így legyen) a hegység még viszonylag sok olyan területet tartalmaz, amit ritkábban szabdalnak utak, mászhatatlan, meredek lejtők vagy éppen sziklás bércek védenek. Az ilyen helyekre ritkábban vetődik a hétköznapi, természetbe szabaduló városlakó, megmaradhat a vájt fülűeknek… S benne zavartalanabbul maradhat meg persze az élővilág is, virágszedőktől és egyebektől háborítatlanul. A sok éves természetvédelmi munkának is hála, persze, de valljuk meg őszintén, az esetek többségében többet jelent egy-egy megközelíthetetlen meredély, mint a fokozottan védett terület tábla.

A túristák által gyakrabban látogatott, frekventált részeken így nyugodtan lebonyolításra kerülhet minden egyéb szabadidős tevékenység, a különféle sportoktól kezdve a bazári nézelődésen át a vendéglátásig. A Bükköt két kisvasút is járja, a Szilvásváradról a Szalajka-völgy irányába induló, s a Miskolcot Lillafüreden át a Garadna völgyével összekötő járat. Utóbbit most is kipróbáltuk, amivel túl azon, hogy a szívünknek oly kedves kisvonat megmaradásához járultunk hozzá legalább a jegyek árával, némi kíméletet jelentett a megfáradt alsó végtagoknak is, hiszen addigra már bejártunk hegyet-völgyet. Ha igazán meg akarja ismerni ezt a völgyet az utazó, akkor azért vagy felfelé, vagy visszafelé jövet érdemes gyalogosan is végigjárnia a sínek mentét – kicsiben ugyanis megtalálható itt majd minden öröme-bánata a hegyeknek, a természeti értékeken és szépségeken kezdve a sort, de említhetjük az ember keze nyomát dicsérő őskohó monumentális romjait, vagy azt azt átkozó külszíni kőbánya meddőjét.

Akármerre járunk azonban, azt itt még jobban nyomon lehet követni, mint másutt, hogy ha kicsi időt hagyunk a természetnek, ha csak rövid időre is, de hagyjuk a maga medrében folyni a dolgokat, akkor az ember ütötte sebek rövid időn belül behegedni kezdenek. Erre utalnak a fiatal újulattal, madárhordta magokkal felnövő tarvágások, a rakodórámpa sziklai növényzettel és fagyokkal mállasztott betonplacca, az eszement vízügyes építkezhetnék mementóiként megmaradt gátakat kerülgető patakok, de akár csak a ritkán használt ösvényeken összeboruló bozót is. Bár minden kártételünk így gyógyulna.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy e természetpusztításokkal nem mindig jószántából hagyott fel az itt élő, s az ide látogató ember. Az erdészet az új, természetszerű erdőgazdálkodást követve már fel kellett hagyjon a nagy kiterjedésű tarvágásokkal, s csak lékvágásban, feltáró utaknál vagy szálaló vágással termeli le az érzékenyebb részekről a faanyagot – legalábbis a szép elvek és a jó gyakorlat ezt kívánják. A nagyívű, Bükk körüli ipari álmok a szocialista nagyvállalatokkal együtt tűntek el, s csak rajtunk múlik, hogy az újaknak és a multinacionális cégeknek ne engedjük meg újfent azt a mentalitást, amit annak előtte kellett elszenvednie természeti környezetünknek. E miatt is tisztább most a levegő – vagy, ha úgy nézzük, e miatt is nőtt meg az illegális fakitermelések aránya, a fatolvajlás, a munkanélküliségtől leginkább sújtott részeken.

Hát már csak ilyen az ember, ad is, vesz is, hol gyógyítgatja amit elrontott, hol újabb hibákat követ el. Minket bőkezűen ellátott a természet az itt töltött napok alatt, sok kosárnyi finom gombával, csipkebogyóval, galagonyával, kökénnyel; olyan bőkezűséggel szórva elénk az őszi kínálatot, mintha a szikkadt augusztus sose lett volna. Mi pedig, mint a szorgos mókusok, bele is kóstoltunk mindenbe, az erdő adományaként gyűjthető terményekbe és gombákba éppúgy, mint a friss levegőbe és a hegyek pihentető látványába. Nem azért mondom, de a sok stresszes, fáradt, nyúzott népet elnézve, azt hiszem időnként mindenkinek kijárna ez…

A néhány nap alatt begyűjtött, több mint 140 gombafajról ízelítő képeket találhat a kedves olvasó a cikkhez csatlakozó képtár anyagában. Itt hívnám fel azonban a figyelmet arra, hogy nem mind ehető természetesen, többségüket csupán szépségük, érdekes formájuk vagy színviláguk miatt kaptam lencsevégre. Aki az erdő ajándékai közül a gombákkal a fazékban is meg szeretne ismerkedni, azt javaslom vegye majd azért igénybe szakember segítségét, hiszen többségük a mi alföldi viszonyainktól idegen, hegyvidéki faj. Ami minket illet, mivel az őszi esőkre leggyorsabban a gombák reagáltak, mérhetetlen bőségben találtunk étkezésre alkalmas fajokat, s így jó részüket már fel se szedtük, válogathattunk a legegészségesebbek közt, illetve tartósíthattuk is őket szárítással vagy fagyasztással, a szűkebb napokra. A fagyos, szűkebb napok pedig íme, eljöttek.
A cikk további képei <<<

Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető