 Már önmagában az is elég vad dolog, ha az ember egy ekkora, túrázhatnéktól szenvedő csoporttal vág neki a cseppet sem rövid távnak, hiszen a létszám mindig rejt magában meglepetéseket. Csupán bízhatunk benne, hogy a résztvevők végül mind pozitív élménytöbblettel zárták az utat, és a helyi lakosokban sem okoztunk maradandó törést a honiak épeszűségébe vetett hitük vonatkozásában. Volt itt minden kéremszépen, éjszakai műsor, nappali hetvenkedés és szürkületi zóna is persze, hogy a róka- és quadvadászatot már ne is említsük; hiába, no, ide vezet a mindenféle erjedt gyümölcslevek fogyasztása, a legderekabbjainkból is kihozza az állatot, akarom mondani elhivatott ősmagyart. A témát enyhítő körülményként lengi be, hogy éppen a kommandói falunapok idejére időzült ez évi kintlétünk, így csoportunk egyéni produkciója remélhetőleg elveszett az alaphangulat településszintű kakofóniájában. E program legszívmelengetőbb élménye egyébként az ideiglenesen és részlegesen újraindított kisvasút volt, igazi békebeli gőzmozdonnyal, még ha a kezelőszemélyzet westerncsizmát viselt is, s a síneket egy ponton el is tüntette a helyi Matuska Szilveszter önképzőkör.
 Az ősmagyar és turulfanok egyébként is kurrogtak volna a gyönyörűségtől láttunkra, mivel egyik programelemként ezúttal meg- és felkerestük az ezeréves határt is, mely Nagy-Magyarország keleti szegélyét adta egykoron. Sőt, e határ bizonyítékaként ráleltünk a monarchia korabeli határkőre is, hivatalos állásfoglalás szerint az utolsóra, melyet a karhatalmi fölszámolást megelőlegezendő beszállítottunk a helytörténeti kiállításra, ahol ezentúl a bemutató részét fogja képezni. A terület egyébként két hajdani határvonalat is őriz, hiszen néhány kilométer különbséggel itt húzódott egyébként a második bécsi döntés által megállapított revíziós határ is, érdeklődők számára lásd a Tizenhárom almafát. Az érdekessége ennek az, hogy korántsem véletlen módon épp a legszebb és leggazdagabb erdők is e két határ közé szorultak a visszacsatoláskor, azaz bár az ezeréves barrieren belül, de az új határon – hoppá – kívül estek, nem képezvén gátját ezáltal a gátlástalanságnak.
 Mikor már mi is eléggé gátlástalannak éreztük magunkat, nekiláttunk lakkot szipózni és gombaölő szerbe szottyogtatni kezünket. Minő önellentmondás, e gombaölő szerrel épp gombákat kezeltünk, hogy más gombák sérelmükre fölzabálást el ne követhessenek… A rejtés feloldása a helyi múzeum kiállítótermében keresendő, itt áll mostanra ugyanis oszlopunk, melyet a helyben termett mindenféle falakó taplókkal terítettünk be, ezzel is demonstrálva az itteni erdők bőségét és változatosságát. A bükkfa- és lepketaplók mellé nyírfataplók, pecsétviaszgombák és tőkegombák kerültek, pici aplikációs zavar után példás rendben avagy dekoratív összevisszaságban. A későbbiekre még sok egyéb ötletünk támadott, hogy mi mindennel lehetne még kiegészíteni az itteni bemutatót; mi azonban e ponton már inkább a környező hegyeket támadtuk meg, részint hogy újabb gyűjtött anyaggal gazdagíthassuk a tárlatot, részint hogy testsúlygyarapodásunkhoz néminemű gombapörköltökkel és egyéb ragukkal járulhassunk hozzá.
 E tekintetben szerencsénk volt, hiszen idén valamivel jobb időszakban értük el az itteni lankákat, ha nem is mindenből sok, de legalább a napi betevőre elegendő gomba került elénk. A legnagyobb számban a mindenféle galambgombák kerültek a szánkba, gyors csípősség és kesernyeteszt után pedig a kosárba, majd a serpenyőbe. Az a kicsike meg majd a végén majd’ mind megette, aki ismeri tudja már kire gondolok… De hát volt bőven. S hogy ne csupán a gombákkal ismerkedjünk, nekimerészkedtünk újfent a Lakócának is, a sportosabbja rögtön fel is rohant rá, aki meg már tavaly megtapasztalta a meredélyt, az alulról aszisztált a művelethez. Sajnos bár lerágott lócsontot és egyéb foghegyről valót mindenütt leltünk a bokrok alján, idén sem került elénk az olyannyira vágyott medvenyom, sem szőr, sem sz… izé… hullaték. A medveles bolhás lócái bizonyították ugyanakkor a hely használt voltát, no meg a nagy dög dögkút, melybe a mackók által megcsócsált csülkök maradéka kotródott. Volt viszont lepke, tücsök és bogár, tekergett a kuszma, és kúszott a csuszka, a hajnali séták alkalmával pedig majd’ megsüketült az ember – vagy a csöndtől, vagy a madárdaltól.
 S hogy ha már erre jártunk felhasználtuk a falut bázishelyként is, hogy az arra hivatott kalandvágyóbb lelkületűek elszivárogjanak kicsit a Gyergyói medence, Csíkszereda és a Sóvidék irányába; sorra járva mindazon természeti és kulturális látnivalókat, melyek egy részét csak az útikönyvekből ismerhettük. Az időjárás okán kétségkívül káromlással szentségtelenítettük meg a Szent Anna tavat, olyan felhőszakadással elegy vihart élve itt át, hogy Shakespeare-t idéztünk Tankcsapdával vegyest. Lenyűgöző volt, csakúgy mint a Torjai büdösbarlang padján ücsörögni, vagy a kovásznai mofettában, utóbbiakban ugyanis a gáz hatására hamar leveszi az embert lábról egy olyan altáji bizsergés, ami kamaszkorunk legszebb nyarait idézi… A kötelező kultúrköröket megjárva sorra vettük Csíksomlyó, Székelyudvarhely, Korond és Farkaslaka látnivalóit, persze egészséges egynesúlyt tartva a kultúr és az egyéb szomj között. Mivel haszonnak szerettük volne megtenni az oda- és a hazautat is, a rendelés alapján fölkerestünk több nevezetes várat is, így Lippát, Gyulafehérvárt, Nagytalmácsot, Fogarast és Törcsvárt. Ezek közül az egyik ösmét kakukktojásnak bizonyult, amennyiben – jó keleti módi – Nagytalmácson csak egy nagy halom állott, kőhalom már nemigen, viszont a valamikori vár hűlt helyén helyre kis telefontorony hirdette a kommunikáció diadalát. Ugyanakkor a Nyárád menti pisztrángok ízesek voltak, a helyi sajtok befelé kívánkozók, s hogy végül haza már nem sok jutott belőlük, az aligha lehet a véletlen műve.
Amennyiben még akad akit ennyi nem varázsolt el elég szakszerűen, az javaslom kattintson alant a program során kattintgatott képek szemelvényére - ez most szokatlan bőséggel illusztrálja kintlétünk.
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<
|
A CSEMETE sokadik expedícióját szervezte Erdélybe, ezúttal 36 fős létszámmal keresve fel Kommandót s kiesnek nem mondható környékének látnivalóit; a szokásos programokon túlmenően némileg tágabb körökben ismerkedve a közeggel, hiszen idén egészen a Sóvidék északi végéig elkalandoztunk, érdekes, s némiképp vegyes tapasztalatokkal gazdagodva ezáltal. S hogy e vad vidékre hogy kerültek emberi vadak – nos, egy részét magunkkal vittük, más részére helyben leltünk rá…