 Utunkat a nagy kacskaringók jellemezték, a határátkelő-helyek felújítása miatt Debreceni szállásunkról nyeregbe pattanva nem egyenesen az ukrán határnak, hanem először Kelet-Szlovákiának vettük az útirányt. Az Ungvár-Munkács-Huszt útvonalat némi gépjárműszerelészeti fűszerezéssel abszolváltuk – közben Ungváron egy pazar skanzent is útba ejtve, hogy a nap végén a rahói civil ismerősöknél kössünk ki. Az, hogy közben egy határátlépés alatt kétszer kellett határőrt vesztegetni, már nem a civil szervezetek itteni állapotát, sokkal inkább az államszervezetet jellemzi. A Rahói kapcsolatot nem először használtuk már ki – találkozhattunk velük a szegedi hídivásáron is, a turisztikai kunyhókban; de vezetett már ide utat a Magyar Természetvédők Szövetsége is tagszervezetei számára.
 A Kárpátalját egyébként csak mi hívjuk és tekintjük Kárpátaljának, az ukrán nemzeti többség számára a vidék a „Kárpáton túl”, ami egyben sajnos jelzi kicsit a nagy össznépi fennforgásból való kimaradását is. Habár a hágóknak és a határon túl élőknek köszönhetően még mindig hívhatjuk Európa kapujának, ám az ország sokkal inkább kacsingat a történelmileg is jobban hozzásimuló lengyelek felé, mint potenciális eus partner irányába. A közállapotokat, vagy ha úgy tetszik a települések, közösségek állapotát tekintve persze van honnan felfejlődniük. Néhány éve még megállapíthattuk, hogy amekkora különbség van Ausztria és Magyarország, legalább akkora differencia látszik Magyarország és Románia közt. Nos, a lépcsőnek még van következő fokozata, s a Román-Ukrán összehasonlításnál is láthatunk egy jókora távolságot: életszínvonalban, ellátottságban, közhangulatban…
 A sokféle élményen túl, amiben itt vendéglátóinknak köszönhetően részünk lehetett, persze nem kerülhetők meg a terület természeti értékei, amelyekkel azért Kárpátalja még mindig jól áll. Dacára annak, hogy elhíresült módon az erdőirtásaiknak köszönhetően időről időre minden eddig tapasztaltnál nagyobb árhullámok söpörnek végig a Tiszán, a maradék erdők azért sok kincset rejtenek. Nagyvadakban még mindig jól állnak, nemzeti parkjaikat határaikhoz hasonló szigorral őrzik, s a tényleges tarvágások mellett bizony telepítéseket is láthattunk szép számmal – az óriásplakátokon neves sportolók népszerűsítik az erdőt, és szólítanak fel rá, hogy vigyázzunk rá. Mi egyébként még csak vigyáztunk is, de néhány helyi lakosra ugyanez nem volt jellemző.
 A patakokban, folyókban forgó szemetet látva egy évtizeddel ezelőtti panaszuk jutott eszembe, amikor a faluvégi szeméttelepet mutatták a helyiek – itt ha jön a tavaszi ár, egy újabb évre megoldódik a szemét elhelyezésének kérdése… A Tisza még el sem éri a határt Huszt alatt, máris több méteres torlaszokat láthatunk a partján, amelyek bizony csak részben állnak uszadékfából; legalább felerészben műanyag palack, fólia és bálazsineg alkotja őket. A civil mozgalmat e részről leginkább a kulturális és szociális oldalról ismerhettük meg, pedig abból, amit láttunk, az derült ki, nem ártana ha némileg több lenne itt a zöld szervezet. Hogy javítsunk a statisztikán, egyébként nem e célból, de velünk tartott a Reflex Egyesület részéről Lajtmann Csaba is, őt a fatornyos templomok és a népi építészet bűvölték el leginkább.
 Hogy teljes legyen a kép, a folyókban egyébként nem csupán a kommunális szemét volt az, ami a szemet bántotta; a sekély szakaszokon a meder hosszában háromszögletű páncélos-elhárító akadályok, azaz beton tankcsapdák voltak hivatottak az ellen felvonulását megakadályozni. A széles, stabil aljzatú köves medrek ugyanis sokszor jobb felvonulási terepet biztosítottak mint az utak, ami egyébként az itteni utak állapotáról is sokmindent elárul. Mi sem jutottunk például fel a Tisza forrásokhoz, s a Tatárhágó szerpentinjét is megsínylette alattunk az autó. Az ukrán kanyar után azonban még nem rögtön szaladtunk haza, következett a kapcsolódási pontok keresésének következő szakasza, Erdély északi része, Máramaros és a Ráró.
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<
|
A CSEMETE Kárpát-koszorú programjához kapcsolódóan felkerestük az Északkeleti-Kárpátok talán legkarakteresebb tájegységét, a Tisza felső folyását és annak forrásvidékét. Az itt látott tájakra nem nehéz Szegeden sem emlékeznünk: a testvérvárosi kapcsolatból adódóan nap mint nap találkozhatunk a „Rahó” feliratú villamossal…