Mivel eső nem fenyegetett, nem állítottam sátrat, így a felső hálózsákból szinte csavarni lehetett a második éjszaka után a vizet, úgy betakart a köd. Egyetlen társammal, Pap-Takács Istvánnal egyszer ha megláttuk a Napot. Érdekes, a Hold éjjel feltűnőbb volt, átvilágított a függönyön. Ha már István, és ha már fák, kőrisek: a kintlétünk fő feladata újabb gyümölcsfák számára gödrök ásása volt, amit kedves barátom (a Maros volt természetvédelmi őre) némi bemelegítés után gördülékenyen abszolvált. Pedig a felső 30 centi alatt az a jó, sárga agyag van, amiből talán a ház is épült. (De hogy hol van a vályogvető gödör, az a mai napig nem derült ki…) Hat gödröt ástunk ki, még kb. 3-4-et lehet, aztán – én azt mondom – a csemete formájában a tanyára szánt gyümölcsfáknak elfogyott a hely. Ez a rész (kép) a szilvás, mert a kút alatti, még gödörtelen, valójában magokkal erősen „fertőzött” terület az almás lesz. Itt nagyon sok alma és körtemag van a földben, terveim szerint a kikelő magoncokat fogjuk pátyolgatni, és 2008. augusztusában nyári alvó szemzéssel egy fajtagyűjteménnyé alakítani. Többek véleménye szerint ez a legjobb módszer.
Továbbá fák: eldugtuk az utolsó adag makkot is, a Fűzfürdőtől még távolabb az érparton. Ennek a szakasznak a végén van az a megmaradt fekete nyár, amire a vércseláda került. Itt jól látható – és egy képen meg is mutatom – milyen szép, tiszta lenne az ér, ha fasor volna a partján. Nyugodtan ladikázható. Most már csak a kivágott fák sarjai vannak ezen a parton, de ez is alkalmas lesz a teljes begyékényesedés megakadályozására. Ilyen szakaszok most csak helyenként vannak.
Ugyanide szórtunk magyarkőris magokat is. Mint azt már írtam korábban, 2006-ban az év fája a magyar kőris. Volt. Mi a dűlőút melletti fasor felújításában tettünk a fafaj érdekében: egy 200 m-es szakaszt, ahol nincs példánya erősen megszórtunk a magjával. Talán lesz eredménye. Ebből a fasorból fokozatosan el lehet tüntetni a kevés amerikai kőrist, az akác maradhat, tölgymakkot pedig rengeteget dugtunk itt el. A tanyáról vihetünk ki mezei szil sarjakat is, mert nagyon sok van. Most még 60-80 szem dió is került bele. Kell is a fásítás, mert ahol van egy fátlan, 30 m-es szakasz, a traktoriszt egyből ellenállhatatlan késztetést érez, hogy beleszántson az egyébként Tápé és Maroslele határát is jelentő mezsgyébe. Ha már itt tarunk, egyik legnagyobb hőstettünk Istvánnal az volt, hogy befejeztük a bevezető út 1,5 km-es szakaszának kátyúzását. Vagyis kátyútlanítását, amit hetekkel ezelőtt kezdtem el, de a legnagyobb gödör még hátra volt pár kisebbel egyetemben. Ezeket a gödröket is a mezőgazdasági gépek okozták, de helyre már nem hozza senki. Hiába jár ott százával traktoriszt, gazda, meg vadász is minden héten – inkább kerülgetik! Ki nem szállna egy lapáttal a meleg fülkéből senki. A kopaszoknak kell ezt is megcsinálni. Bezzeg beletárcsázni az útba, arra van eszük. Irgum-burgum…
Kitettünk egy kis madáretetőt az orgonasövénybe (kép), hadd szokják a cinkék, eleség is kerül bele legközelebb. A sövény foghíjait korábban tüskétlen szederrel foltoztam, bár az orgona is szépen újul, foltozza magát. Most 50-60 szem mogyoró is a földbe került a bokrok alatt. A szóró is népszerű lesz, bár egyelőre csak a fácánok látogatják, azok viszont szinte nem törődnek a jelenlétünkkel. Legközelebb lefotózom.
Tovább haladt a fűvágás. Már nem annyira nyírás, mert csak hosszú hajú, tömött fű van már, nem a fűnyírónak, kaszának való. Istvánnal az utolsó gazos foltot is megszüntettük most. A kaszálás lázas tevékenység, ki lehet benne melegedni, de a gödörásás is az. A gaz jól is jött, mert elégetve a hamujában sült meg a pár szem krumpli a kedd esti vacsorához. Nagyon vártuk az újabb gasztro-kísérlet eredményét, mert kíváncsiak voltunk, mi sül ki belőle, és mert az egész napi munka után estére igen megéheztünk. Hát az sült ki belőle, amit beletettünk: csirke. Jó, tanyasi, kapirgálós(nak mondott bolti), de nem akárhogy elkészítve. Són. A képen látható öntöttvas edénybe először egy kiló só kerül, arra tesszük a befűszerezett csirkét (akár egészben), és letakarjuk a fedővel. Jó tűzön 1 óra alatt isteni puhára párolódott, ill. a víztartalma fogytával sült. Hamuban sült krumplival és ecetes almapaprikával mennyei volt.
Hogy eltévedtem a fűvágástól! Meg kell említenem még, hogy a szomszédos parlagon, az egykori folyómeder maradványát szépen kirajzoló muharos-lóromos növényzetben a környéken is a legnagyobb sűrűségben élnek a güzüegerek. Egy nagyobb háznyi területen 5-6 güzühordást is láttam (kép), nagyon szeretik a muhar kalászát, de a laboda terméseit is belehordani, viszont a földet hogy hordják rá?! Kimentem a Panna-háti gyöpre is, ahova korábban beülőfákat helyeztem ki ragadozó madaraknak: szépen látogatják. Le vannak meszelve, és 6-8 kuvikköpetet is gyűjtöttem alóluk, a gémeskút alól meg mégannyit. A szerzőjüket most csak egyszer hallottam egy nyiffanás erejéig.
Még két fa-dolog van. Egy kis pallóhidat csináltam az érre a múltkor (kép), át tudjunk kelni, meg az állatok is. Egy vidra már megjelölte (másik kép). A vízben még nagy az élet, hanyattúszó poloskák, csíkbogarak lapátolnak mindenfelé, másznak a nagy mocsárcsigák (de csak ez a csigafaj), sok az alacsonyabbrendű rák is, ami már a téli fauna lehet (Cyclops-ok). Másrészt a kútágas és kútgém elkészültéig megcsináltam a nem motoros, kézi változatát, hogy könnyebb legyen a víz húzása (kép). Nem saját ötlet, egy néprajzi könyvben olvastam, pofon egyszerű megoldás oda, ahol közel van a felszínhez a talajvíz.
Ezt kell nekünk megtanulni, furfangos ésszel gondolkozni, és tudni figyelni.
Paulovics Péter
A cikk képei <<< |
Ha a múltkor azt írtam, „Jön a tél”, most kénytelen vagyok Laár András versének címét idézni, annyira nem ért ide a tél. Legfeljebb a briteknek lehet ilyen telük, mind hőmérsékletben, mind látási viszonyokban.
