A sziget neve nyilván mást mond azoknak, akik csak az utazási irodák prospektusaiig jutnak el a magas irodalomban, s mást annak, aki a Durrel fivérek munkássága alapján jut első információihoz erről a helyről. Mint később megtudtuk, Korfu már „nem trendi”. Azt kell mondjam, hála a magasságosnak; csak emelni tudná e csodálatos hely fényét, ha jobban elkerülnék – Hofi szavaival élve – az egytekervényűek…

Ősszel látogattunk el ide, s tapasztalatunk alapján bölcsen teszi, aki szándékosan főszezonon kívül, májusban vagy szeptemberben utazik Korfura. A nyári időszakban tipikus üdülőparadicsom, tömeg faltól-falig, akárcsak a körbeépített Balatonon fénykorában. A százezres lélekszámú sziget évente több millió turistát fogad, ami már önmagában beszédesen foglalja össze ennek minden hátrányát, a tirpákoktól a felhajtott árakon át a zsúfolt utakig és a magányos, meghitt pillanatok kizárhatóságáig. Pedig ősszel is kék az ég, kellemes a tenger, ráadásul a hely nem csupán e kettőt tudja nyújtani, sok olyan látnivaló van, ami a strandidőn kívül is gazdagon biztosíthat elfoglaltságot.

A hely felkapottságát alighanem leginkább annak köszönheti, aki legjobban féltette ennek hátrányaitól. Gerald Durrel, bár csupán néhány évét töltötte itt mozgalmas életének, de ezek épp a legfogékonyabb gyermekkor időszakára estek, s elegendő élményanyagot nyújtottak ahhoz, hogy egy trilógiává érjenek össze később; a „Családom és egyéb állatfajták”, „Madarak, vadak, rokonok”, valamint „Az istenek kertje” regényeiben, de a kimaradt emlékezetesebb pillanatok még vissza-vissza köszönnek jó néhány írásában „A halak jelleme” és a „Férjhez adjuk a mamát” novellásköteteiben. Az ő világában tényleg paradicsomi képet kap a sziget, idilli helyként minden földi halandónak, s olyan gazdagon burjánzó élővilág lakja be, amelyre az ember csak rácsodálkozni tud, főként gyerekszemmel.

Könyvei nyomán persze mindenkiben fölhorgadt a vágy a nosztalgia és a romlatlan természet iránt, de épp ez okozta aztán Durrel világának pusztulását. A mai napig is az egyik legnépesebb túristanáció a szigeten az angol, de természetesen valamennyi nagy világjáró nemzet (értsd: aki megengedheti magának) képviselteti magát Korfu leigázásában. A sziget gazdasága egyébként hűen tükrözi a helyzetet, gyakorlatilag két elemből áll, a turizmusból és az olajfákból, de szerintem az olajfák is már csak azért működhetnek, hogy az őslakók ne unatkozzanak októbertől áprilisig. Természetesen lehet, hogy túlzott várakozássokkal érkezik meg az, aki a kilencszázharmincas évek világát keresi – éppoly megejtő lehet pedig a jelenkor is, csak tudni kell meglátni és értékelni.

Mindezek mellett persze meg kell mondani, hogy a hely gyönyörű, s reális szemmel nézve, elképesztő hogy mennyi minden megmaradt a túristahadak sáskajárásai után. Köszönhető talán mindez a rendkívül kedvező klímának, amely lehetővé teszi, hogy a görög szigetek többségétől eltérően ne tikkadt, kopasz hegyoldalak sorakozzanak rajta, hanem szinte egybefüggő zöld növényzet. Tulajdonképpen a Földközi-tenger legmélyebb szakasza található tőle délnyugatra, s ennek hőmérséklet-kiegyenlítő hatása, és áldásos csapadékképző szerepe is van. Ottjártunkkor ennek kézzelfogható bizonyítékát is láthattuk, mert érkezésünk és távozásunk is esőzések kísérték. Tulajdonképpen a távozáskori éjszakai esztrádműsorra az esőzés kifejezés már nem is igazán illik, ugyanis olyan trópusi özönvíz szakadt a nyakunkba az éj leple alatt, ami még megbolygatott éghajlatú világunkban is ritkaság.

Korfu turisták számára megfogalmazott látnivalóiról nemigen írnék én itt, hiszen azokat jószerivel minden honlapon megtalálhatjuk, valamint a látogatók bőségesen kommentálják is az itt tapasztaltakat. Aki viszont ezen túlmenően is érdeklődik esetleg a sziget iránt, az feltétlenül iktasson be egy-két csavargós napot is, amikor eltávolodik a strandok napolajszagú világától. A kevésbé látogatott települések környékén egyébként maga a part is kevésbé túlzsúfolt, e tekintetben főként a nyugati oldal sziklás meredélyei biztatóak, bár itt sikerült néha ráfutnunk olyan meredélyre, ami még nekünk is kemény diónak bizonyult… Rendkívül látványos a Pantokrator is, nem csupán a csúcsra vivő út vadregénye, és kecskemekegtető meredélye miatt, hanem a csúcs pazar panorámája, meg a holdbéli sziklacsipkék látványa okán is. Rejtély számomra például, hogy a Pantokrator oldalára ragasztott kis falu lakói ugyan milyen célból választották ezt az „eresz alatti” lakhelyet, ahol tényleg egy gyakorló szakadék falán csücsülnek a házak, s se kertnek, se jószágnak nincs egy talpalattnyi hely sem.

A természeti látnivalók virágos oldalából már keveset láthattunk az ősz előrehaladta miatt, de óriási sáskák, ájtatos manók és gyíkok azért még akadtak. Sajnos az itt honos agámák előttünk nem mutatkoztak, pedig igencsak kíváncsiak lettünk volna rájuk. A tengerben ugyanakkor még mindig aktív korzózás folyt, rákok sora, tűzféreg, csigák-kagylók-halak, nem múlt el úgy merülés, hogy ne találkoztunk volna valami egészen új dologgal. Ugyancsak érdekes volt az olajfaligetek kaszkádszerű sora, ahol folyton sejtelmes félhomály uralkodik, és a fejenálló gorgófőhöz hasonló törzsük is ezer meg ezer apró jószágot rejteget. Mivel épp szüret idején voltunk lent, a fák alja mindenütt fekete hálók végtelen sorával volt beterítve, ami mint kiderült nem a nyulak belegabalyodását szolgálja, hanem a lehulló érett bogyókat várja ilyenkor.

Mivel rengeteget lebzseltünk a természet lágy öle mellett Korfu városában is, s sorra jártuk patinás utcáit, megcsodáltuk az Új- és a Régi Erődöt, valamint bejártuk a piacot is, némi képet alkothattunk a Durrel által igen dicsért itteni görögségről is. Persze nyilván már ők sem élhetnek abban a boldog elszigeteltségben, ami a múlt század első felében igaz lehetett vidékükre, de azért annyiban találó a jellemábrázolás, hogy a görög ember jó kedélyű, barátságos, és igen kevésbé törődöm típus… Tulajdonképpen az ilyet inkább nemtörődömnek szokták nevezni. Mit tagadjuk, a vártnál picit leharcoltabb és szutykosabb közösségi tereket találtunk, mint az előre várni lehetett volna egy ilyen frekventált helytől. Tudom-tudom, mindenről a turisták tehetnek, hiszen mindent összemászkálnak, milliószám lepik el a tájat –de sajnos a sitthalmokat, a panziók mögött lapuló szemétkupacokat, a málló vakolatot vagy az összebetonozott tengerpartot nem a turisták hagyták hátra mementónak, ezek bizony helyi termékek.

Programunk vége felé, miután kipipáltuk mi is a „Császár trónja” kilátót a nyugati parton, Sziszi kastélyát csodás pandanuszaival és óriás sünkaktuszaival, meg a Korfu alatti egyházi emlékhelyeket; egy rövid kis oknyomozást is végeztünk, hogy mi is lett a Durrel család által hátrahagyott épületetekkel, ha már fölhelyezték Korfut a világtérképre. Szomorú, de a Gerald Durrel által lakott három villából egyikre sem akadtunk rá – vagy tényleg nincs semmiféle hasznosításuk, vagy nagyon rossz marketinggel dolgozhatnak, hiszem bár végigjártuk mindhárom helyszínt, csupáncsak bátyja, Larry házát találtuk meg. Ez utóbbin ugyan emléktábla hirdeti, hogy itt alkotott a neves író, de benne panzió és taverna üzemel. A görögök egyébként is csehül állnak kitáblázottság tekintetében, mintha túl sokat bíznának az utazási irodákra, hogy majd azok elterelgetik a birka túristákat egyik látnivalótól a másikig.

Bojtos Ferenc
A cikk további képei <<<