Elég régen járjuk már a CSEMETE mindenféle összetételű csapataival Erdély különféle részeit, hogy megtapasztaljuk ezerarcúságát és sajnos terjedő arctalanságát. Arcátlanság ezt így kijelenteni, tudom, de az idei nyári túra minden eddiginél élesebben rávilágított átalakulófélben lévő kis világának fonákságaira.

Újabb erdélyi túránkon megfeleztük a rendelkezésre álló időtartamot, hiszen nem csupán a Kovászna megyei Kommandó látnivalóival szerettük volna megismertetni a résztvevőket, de a második szakaszban a Sóvidéken sorjázó nevezetességekkel is. Ez oly jól sikerült, hogy szinte túlságosan is… Nagyot haraptunk, ahogy mondani szokták, de ez is egy tanulság: annyi természeti-, kulturális és történelmi nevezetesség van a környéken, ami önmagában is megéri az alaposabb bejárást. Kézdivásárhely, Torja, a Szent Anna-tó, Békás-szoros, Marosfő – aztán Székelyudvarhely, Farkaslaka, Homoródfürdő, Korond, Parajd, Szováta, Vármező mind-mind több ráfordított időt értek volna meg. Második bázishelyünkről, Székelyvarságról már nem is szólva.

A legtöbb hazai lakos mindig is egyfajta vadromantikával tekintett ezen elszakadt országrész felé, s most lépjünk itt túl a mentés magyarkodást hitvallásszerűen űzők zavaros önazonosság-keresésén. Többről van itt szó, mint újkeletű magyarkodásukról, az „Erdély” kifejezés gondolatilag még mindig, s nem csak az irodalom irányába elkötelezettek körében a „tündérkert” kifejezéssel párosul leggyakrabban. Kicsit rokonítható ez a sziget-effektussal, ahogy minden ember egyfajta romantikát társít a szigetekhez, úgy Erdély etnikai-földrajzi szigetszerűsége is rögtön beindítja romantikus vonzalmainkat, homályos áthallásokkal a történelmi nagyságról, és a kézzelfogható közelségben lévő földi paradicsomról.

Az egyik legérdekesebb ide fűződő anekdota, ami kifejezi ez irányú érzelmeinket, egyenesen a világ teremtéséhez vezeti vissza Erdély idilli állapotát. A történet szerint midőn az Úr jónak látta mindegyik nációt elhalmozni a nemzeti karakteréhez passzoló földekkel és vidékekkel; a teremtés műveletét befejezve a székely még csak eléállt, hogy neki már semmilyen terület nem jutott. Az Úr zsebeit kifordítva végül azt a darab földet adta így a székelységnek, amelyet magának tett félre a javából, hogy legyen hol megpihenjen… Ennél persze sokkal csúnyább anekdoták is fűződnek itt a területosztáshoz és a székely őstörténethez, de ezek is csak a jóízű öniróniát bizonyítják részükről, nem egyebet.

A sors fintora, hogy ez a gazdag vidék tényleg mindenféle történelmi viharokat kénytelen volt jócskán megszenvedni, egészen az utolsó időkig a sanyargatás és kizsákmányolás váltogatásával kezelte gyámjainak többsége. A dolog a rendszerváltás előtti időszakban csúcsosodott ki a falurombolások és a szocialista nagyipar betelepítésének kapcsán, amelyek azonban igazán mélyreható változásokat valahogy mégsem tudtak elérni – sőt, inkább csak megerősítették az itt élőket szülőföldjük szeretetében, vigyázásában és a nálunk olyannyira életidegen összetartásban. Ennek hatása mi tagadás, a nagy európai nyitással napjainkra kicsit megkopott, rengetegen keresik a boldogulást szülőföldjüktől távol.

Annak idején, amikor még épp csak elkezdtünk járni a Bolyai Nyári Akadémiára előadásokat tartani a magyar ajkú határon túli pedagógusok szakmai továbbképzésének keretében; vendéglátóink az ottani Teleki Oktatási Központból mutatták be nekünk a települést. Szováta persze akkor is, s most is magán viseli a monarchia idejéből átmentett fürdővárosi hangulatot, ám ezzel párhuzamosan érdekes jelenségre hívták fel figyelmünket: amikor az első utcára kilógatott kólareklám megjelent rikító piros táblájával az archaikus környezetben, mindenki felháborodással fogadta… Most, néhány évvel később csak végig kell nézni a település üdülőövezetének fő útvonalán – gyakorlatilag az épületek alig látszanak ki a hirdetések, reklámok alól.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy már annak idején is volt azért egy másik, hátsó arca az itteni világnak, csak éppen a sztripsókat apró, fekete fehér hirdetőcetlik tették közhírré az utca felé, s nem a kirakatban zajlott az értékrendbeli és a konkrét prostitúció. Ahogy hazánkat, úgy az itteni környezetet is elérte a globális átok, s ennek érdekessége, hogy nem csak a fogyasztói szokásokban, a kommersz turizmus igényeit kiszolgáló szállásokban vagy a vendéglátás módjában jelenik meg; de maguk a turistalátványosságok is uniformizálódnak. Olyan ez, mint a világ bármely táján tetten érhető „kontinentális reggeli”, az eredeti látnivalókat nyakon öntik kérve-kéretlenül a páneurópai szósszal. Részben örvendhetünk ennek, hiszen a megszokott minőségű kiszolgálás és a megbízható ellátórendszerek várnak mindenkit most már itt is – részben pedig szomorkodhatunk is e miatt.

Tetszik, nem teszik, múlóban a vadromantika, zsugorodnak a fehér foltok a térképen, s egy része épp annak tűnik el, ami egykor oly csábító volt Erdélyben. Most a Sóvidéken végigautózva találóan állapította meg útitársunk, hogy mintha a Balaton déli partján járnánk főidényben… körülbelül valóban annyi volt a magyar turista és a forgalom is. A kiemelt túristacélpontok környéke kiépítettségben már tényleg a hazai helyekkel vetekszik, annak minden nyűgével együtt. Az utak egyre jobbak, az utazás rövidül, a határok egyre inkább légiesednek. Helyenként már nem azért hallani több magyar szót, mert a nemzetiségi összetétel ezt indokolná, hanem mert a látogatók és túristák tömegei változtatnak rajta.

Az emlegetett látogatói célpontok ezért rosszul is járhatnak éppen, hiszen nem mindenütt a magyarországi befektetők várásolják fel az erdélyi falvak elhagyatottabb részein a telkeket; sok helyütt bukaresti, brassói, regáti befektetésekről van szó, tömeges felvásárlásokkal. Aki a turizmusban látja egy-egy vidék mentőövét, annak nyilván ez jó hír, bár láttunk már olyat, hogy egyes területek a felfutásuk után ugyanolyan kihalttá váltak rövid távon mint annak előtte. Ha végigjárjuk az említett déli partot a Balatonnál, a házak harmada eladó, ami nem lehet véletlen. Ugyanígy megvan annak a reális esélye is, hogy a divatjamúlt településeket előbb-utóbb elhagyják az új tulajdonosok, s akkor már a régiek sehol sem lesznek… Sokkal kecsegtetőbb jövőkép volna a helyi értékekből való megélhetési lehetőségek kiaknázása, a lakosság helyben tartása, olyan beruházások, ötletek meghonosítása vagy újrafelfedezése, amelyekkel az egyes vidékek külső segítség nélkül is megállnak a maguk lábán, s megéri maradni annak, aki ide született.

A túra második etapjának szálláshelyét adó Székelyvarság sajátos képződménye a jelenlegi folyamatoknak, s legalább annyira megkapó, mint a számunkra oly kedves Kommandó patinás környéke. A falu tulajdonképpen egy ötágú völgyben nyúlik fel, a megszokott tényleges központ nélkül – tulajdonképpen nem más csak házak laza csoportja, de a helyiek dicsekvése szerint nagyobb alapterületen mint Brassó. A megérkezést szerencsétlen módon az éjszakába illesztettük, így kénytelenek vagyunk belátni ennek igazát, minthogy a falut belátni nem sikerült… Itt egy elágazásban, ott egy-egy kocsma körül tömörülnek az épületek, de igazából egy hatalmas tanyabokornak felel meg leginkább, legalábbis a mi alföldi fogalmaink szerint.

S persze mindenütt és mindenek felett erdő, erdő, erdő – ami nem csak a népdalokban hangzik jól, de itt a valóságban is megérne egy pár misét. Meg jó pár gyalogtúrákkal töltött napot is, ami miatt a következő évi egyik erdélyi túrát már egyenesen ide irányozzuk. Orchidea a patakparton, vízesés, nagy fák; aki a természetjárás szerelmese, annak nem is kell sokat tekeregnie errefelé, hogy sokat lásson. Bár errefelé az időjárás jóval szárazabb volt megérkezésünkig, itt is, ott is gombák figyeltek a bokrok alján, de sokféle vadvirágot és rovart is láttunk rövid itt időzéseink alatt. Az elutazásunk előtt aztán megérkezett a nyárról otthonról is jól ismert viharok egyike, és ez után abból is ízelítőt kaphattunk, milyen a tájék zordabb arca, széltől kicsavart fákkal, felázott talajjal, a sátrakon doboló meg az úton hömpölygő vízzel.

Azt, hogy az esők idén Erdély többi részét is gazdagabban járták, mi sem bizonyította jobban, mint hogy minden eddig látottnál több gombát találtunk kintlétünkkor. Kommnadón általában ebben az augusztus eleji időszakban kezdődik a rókagomba szezonja, mint ahogy a vargányák is ekkor kezdenek megjelenni. Ez utóbbiakat a helyi népnyelv medvegombának hívja, s azon kevés gomba közé tartozik, amit el is mernek fogyasztani. Idén már megérkezésünkkor látszott, hogy a gazdag gombatermés mellett a termőidő is hosszabban tartott; egyszerre találtunk idős és friss példányokat, ami több hetesre elnyúló szezonra utalt. A viszonylagos meleg időjárás is kedvezett a gombáknak, hiszen a sok csapadékkal párosulva ez a legideálisabb kombináció számukra.

Sajnos haza nemigen tudtunk vinni belőlük, a helyben szárítást a párás idő lékelte meg, a hazaszállítást pedig a lenti vidékeken tomboló forróság. Mindenesetre a helyszínen amennyit csak tudtunk, befaltunk belőle, kellőképp változatosan variálva a gombát bármivel. A korondi fazekasság remekeinek is utánajártunk, ezekből minden ide látogató túristának kötelező érvénnyel haza kell vinnie valamennyit. Szerencsére zavarbaejtő bőségben állnak rendelkezésre, és százféle funkcióval, mint ahogy százféle ízlésnek megfelelően is - itt most csak finom utalás tennék az álkorondi termékekre és a giccsek és kínai fröccsöntött bóvlik áradatára. Sokat kell halásznia annak, aki az itteni vásáros forgatagból ki akarja szemezgetni az igazán autentikus darabokat. S ugye nem kell mondani, ez nem csak a ponyvák alatt árult látnivalókra igaz.

Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető
A cikk további képei <<<