A széncinke (Parus major) év madarává választása figyelmeztetésként is felfogható egyben – még a hozzá hasonlóan meglehetősen gyakori, és jó alkalmazkodóképességű állatok is napjainkban egyre fokozódó veszélyeknek és terhelésnek vannak kitéve.

A széncinke leggyakoribb cinegefajunk, az embertől kevésbé tart, jó alkalmazkodó készsége folytán a kertvárosi, települési környezetben is megtalálja életfeltételeit. Jellegzetes fekete fejtetője, valamint a feketével szegett fehér arcfoltja. A szintén fekete torokfoltból begyén át a sárga hason keresztülhúzódó sáv a hím madaraknál a lábak közt enyhén kiszélesedik. A hát és a tarkó zöldes árnyalatú. A fiatal példányok esetében az arcfoltok színe még sárgásabb, a fekete részek pedig tompább, barnás színűek.

Jellegzetes tavaszi hangja a „nyitnikék”, ám jóval gyakrabban használják egymás közti kommunikációjukban a pintyekéhez hasonló halk pittyegésből álló hangsorukat. Jellegzetes hívóhangjukat vagy riasztóhangjukat is megfigyelhetjük például ilyenkor télen, az etetők közelében járva.

Odúlakó faj, s annak köszönhetően, hogy kevésbé tart az ember közelségétől mint cinegetársai, gyakran el is foglalja a számára kihelyezett fészekodúkat. Sajnos napjainkra egyre kevesebb természetes fészkelőhely áll rendelkezésükre, az erdőkből eltűntek az odvas öreg fák, de még parkjainkból is kiirtották ezeket, balesetvédelmi okokra hivatkozva. Megfelelő fészkelőhely híján aztán a széncinke változatos megoldásokhoz képes folyamodni: postaládába, fémcsőbe, épületgépészeti dobozokba, lezárt szellőzőnyílások mögé rakja fészkét. Amennyiben megtelepedését elő kívánjuk segíteni, a fészekodú nyílásának megválasztásával (kb 30-32 mm) kedvezhetünk neki – a szűkebb bejárat ugyanis megakadályozza a jóval agresszívabb verebeket attól, hogy elfoglalják fészkelőhelyét.

A számára kedvező években a széncinke 8-12 tojásból álló fészekalját néha kétszer is sikeresen felneveli. A szülők felváltva hordják a táplálékul szolgáló rovarokat-pókokat örökké éhes fiókáiknak, néhány percenként fordulva egyet, ami rendkívül nagy mennyiségű táplálékállatot jelent, figyelembe véve viszonylag gyors anyagcseréjüket, és a magas tojásszámot. E tulajdonságuknál fogva régóta a kertészkedő ember egyik legjobb barátjának tartják őket, s valóban, a biológiai védekezésnek rendkívül költséghatékony módja néhány fészekodú kihelyezése.

Az őszi időszaktól kezdve táplálkozásukban az ízeltlábúak mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a gyommagvak és egyéb növényi táplálékok. Téli etetésükkel segíthetjük a csapatba verődött madarak áttelelését, ám a kihelyezett táplálék megválasztásánál gondosan kell eljárnunk, s kalkulálni kell azzal is, hogy az egy helyre szoktatott madarainkat később már nem hagyhatjuk cserben. A téli etetést az olvadással párhuzamosan fokozatosan abba kell hagynunk, hogy a cinkék is áttérhessenek természetes tavaszi táplálékaikra.

Bojtos Ferenc