Eleink például az elterjedési határát képező keleti sztyeppekről hozták magukkal használatát, lévén fája rendkívül erős, tartós, rugalmas. E tulajdonságait részint sűrű rostszerkezetének köszönheti, részint a fájában található gyantatartalomnak. A tömött szerkezet lassú növekedési erélyéből adódik, s rendkívül jól hasznosítható általa eszközkészítésben vagy díszítő faragásban. Legeklatánsabb felhasználási módja a több részből összerakott ősmagyar visszacsapó, azaz reflexíj esetében volt; itt a kőris és a boróka mellett az íj farészének egyes alkotóelemeit készítették belőle, inakkal, csonttal és halcsonttal kombinálva, enyvvel ragasztva.
A növény jelenlegi legelterjedtebb hasznosítása a parkokban, kertekben való díszfaként való ültetése, zömök, sűrű termete, örökzöld, sötét lombja, elegáns megjelenése kedvelt szoliter növénnyé teszi – ugyanakkor jól nyírható, s sövényként való alkalmazásának is csak a lassú növekedése szab határt. Türelmetlen ember mindenesetre ne vele akarja kertjét megalapozni, a dióhoz hasonlóan közmondásosan az unokák élvezhetik a mostani csemetéket. Dísznövényként egyébként többféle koronaalakú és levélszínű variációját kinemesítették, míg az eredeti törzsalak vadon is többfelé előfordul még a Kárpát-medencében.
A legnagyobb hazai tiszafás (amely egyben Közép-Európa legnagyobb állomány is) Szentgálon található, itt a község és Bánd határában közel 120 ezer tőre becsülik állományát. Természetes állományainak megújulásának nehézségét egyébiránt nem csupán a lassú növekedése okozza - rendkívül érdekes a növény szaporodási módja is. A mesterséges magvetésnél gondoskodni kell például megfelelő árnyékolásról, amely a kelési esélyeket nagyban befolyásolja; illetve magját – a borókáéhoz hasonlóan – egy csírázásgátló réteg veszi körül, s csak leoldódása után képes gyökkeret ereszteni, hajtást nevelni. A „leoldás” folyamatát természetes úton biztosítják a magokat elfogyasztó madarak, pontosabb azok emésztőrendszere.
A tiszafa fogyasztása azért jár némi kockázattal, a növény valamennyi része mérgező alkaloidát (taxin) tartalmaz, a húsos magköpeny kivételével. Termését hibásan bogyónak nevezik, ám nem valódi bogyótermésről beszélünk, mint ahogy örökzöldként sem növeszt valódi tobozt. A narancsvörös magköpenyből viszont nem véletlenül hiányzik a méreganyag, a tiszafa terjedéséhez ily módon használja fel az állati fogyasztókat. A mérgező levelek felülete fénylő sötétzöld, fonákjuk halványabb, tompább színű. Kérge jellegzetesen szürke, idősebb korban nagyobb lapokban, lemezekben leváló. Hazai természetes állományai jellemzően a Bakony (Szentgál mellett Bakonybél, Herend) a Mátra (Piszkéstető) és a Bükk (Ómassa, Lillafüred) területén találhatók, az árnyékos, északi fekvésű részeken.
Általában inkább terebélyes cserjeként, mint törzzsel rendelkező faként találkozhatunk vele, ágai már gyakran a talajfelszín felett elágaznak. A hajtások kétéves korukig zöldek maradnak, hajlékonyak. Kétlaki növény, porzós virágai sárgás gömbök, termős virágjai zöldek, a rügyekhez hasonlóak.
Bojtos Ferenc
CSEMETE irodavezető |
Az idei évben az év fája megtisztelő címet a tiszafa (Taxus baccata) kapta, ez a rendkívül karakteres, és többféle szempontból is kiemelt figyelmet érdemlő növény. A tiszafához az embert történetileg és a jelenkorban is szoros kapcsolat fűzte, mondhatni kevés olyan növényünk van, amely ennyire határozott „szellemiséggel” rendelkezne.